Bár a magyar televízió sorozata egy már (eléggé a maga módján) működő munkahelyre vezet be minket, a munkaügy kifejezés jóval korábban kezdődik ennél sajnos. Friss-diplomás felesleges bölcsészként egy árva, de használható nyelvtudással, az ember fia miután kicsit kilazította magát az "éppen-hogy-csak-túlélt" évek után egy nyár alatt, sajnos bele kell, hogy álljon a történesen helyenként végtelenül egyenesnek mondható valóba.
VV-be nem jelentkezik, mert, ha így tenne, olyan személyiségtörés következne be, hogy azzal már nem egyszer embert öltek, a tehetségkutatókhoz tehetségtelen, gazdag lányt keresni (de komolyan, hagyjuk már, ilyet ember nem tesz), elsimlizni pedig sokáig nem tudja a tényeket. Tudniillik, illő létezni is valamiből. Így hát az első hirtelen megoldásként választott másfél hónapos eladói-pénztáros tortúra után és mivel telt az idő, elmentem én is a so-called "Pest Megyei Munkaügyi Központ"-ba.
Azért írom le tapasztalataim, hogy ha valaki hasonló cipőben jár, tudja, hogy miféle csodákat várhat egy egyszerű regisztráció alkalmával is akár. Szóval az első lépés, hogy megnézzük mikor is fogad a ügyfeleket az intézmény. Ez a pest megyei hivatal esetében már becsapós kicsit, hiszen hétfőtől-csütörtökig reggel 8:30-tól látszólag 14:00 óráig, viszont ha nem érünk oda 11-ig legalább, akkor nagy valószínűséggel nem kapunk sorszámot. Kiegészítés: a gépi sorszámkiadó automata nem üzemeltem az ott jártam alatti egy hónapban, nem gondolom, hogy azóta komolyabb változás állt volna be.
Tehát ott vagyunk, a friss hús, megérkezvén beköszönünk és nem tudván a rendszert, az első információ, amit közölnek velünk mindjárt az, hogy "Sajnáljuk, mára már nem tudunk sorszámot kiadni". Ez volt 11:05 perckor, miután lemásztam Gödöllőre és nagy nehezen megtaláltam az amúgy nem éppen feltűnően elhelyezkedő épületet. Nincs sorszám, nincs értelme itt lenni, fantasztikus. Viszont talán szerencsém volt, talán nem, lehet,hogy ez lenne inkább, amit első lendülettel kérdezni kellene, de a fogadó pultban ülő hölgy még rám kacsintott és megkérdezte, hogy "Első?".
"Köszönöm, már nem vagyok szűz." Válaszoltam volna más kontextusban, de itt pont fogalmam sem volt mire érti ezt a dolgot. Majd folytatta azzal, hogy "Regisztrálni jött?". Mondtam, hogy igen és ezzel megnyíltak a kapuk, legalábbis arra a napra. Kezembe nyomott egy alap bejelentkező lapot és mondta, hogy üljek le, majd szólít. Kitöltöttem és vártam. Egy órát. Pangott az üzlet, senki se ki, se be, így megpróbáltam arra lébecolni, hátha feltűnök neki és rájön, hogy valamit elfelejtett. A taktika nyert, odahívott és bocsánatot kért. Hát köszönöm. Ezek után viszont olyan szájbarágósan mondta el, hogy a következő alkalomra meddig kell bejönni. "Itt van, látja ezt a dátumot, ezt most ideírom, legkésőbb eddig meg kell jelennie, érti, ha később jön az már nem jó, de akár holnap is jöhet, csak jöjjön, jó? Ne felejtse el, hogy eddig kell eljönni." Mivel hálás voltam, hogy lassan végzek itt, nem játszottam el a gondolattal, hogy kivégzem ott helyben.
Aztán hazajöttem, eltelt két hét és mentem vissza. Na és akkor most jött az igazi kínzás. A papíron az állt, hogy 10-14 óra között foglalkoznak velem, ha ott vagyok. Így odamentem 10:05 percre. A hivatalban tömött sorokban álltak az emberek. Nice. Eljutottam ugyanahhoz a fogadó ügyintézőhöz, aki kiadta nekem még egyszer mondom, 10:05 perckor az 59-es sorszámot. Gondoltam biztos az a menet, hogy problémától függően adnak ki számokat és nem kell 58 másik próbálkozóval megposhadnom itt. De igen. Meg kellett. 12:40-kor hívtak be úgy, hogy valószínűleg egy ebédszünetet is megvártam kopogó szemmel. Bementem és már minden mindegy volt, odaadtam az addigra betanult kérdőívet, hogy milyen beosztással milyen munkát mennyiért szeretnék, hol élek, hol nem, akarok-e ingázni, avagy nem, és így tovább egy 5 perces procedúráért. Jelzem ügyintézői asztal volt 10. Benn dolgozó ügyintéző volt 3. Kinn álló ügyfél addigra volt 70. Szóval egy újabb pont, ahol az itthoni bürokrácia kicsit ingatag lábai egy halk sikoltással kísérve megremegtek.
De végül is, végeztem, regisztráltak, majd szólnak, ha van valami, mondták. Csak azt nem értem, hogy azt, akinek nincs munkája miért olyan természetszerű, hogy úgy istenesen meg kell váratni. Mert ő úgyis ráér?
Erre számítsatok, ha be akarjátok magatokat regisztrálni álláskeresőként. Sok ember, kevés ügyintéző. Olvasnivaló, kávé, cigi és egy szendvics legalább kell, ha valamit érezni szeretnétek, mire a sor végén behívnak titeket.
Egészségünkre!
